A német zenekar, akik megőrjítik a tini lányokat, turnéjuk folyamán Olaszországba látogatnak. Találjátok ki, hogy készítettünk velük interjút?

Kezeket fel, aki emlékszik egy Tokio Hotel dalra. Ha még középiskolás vagy, akkor valószínűleg kívülről fújsz minden egyes szót. Ha idősebb, vagy mint 15, akkor döbbent vagy. A legtöbben dúdolják, hogy „na-na-na-na Monsoon”. Ha az első csoporthoz tartozol, akkor türelmetlenül várod a négy olasz fellépés egyikét. Ha a másodikba, akkor felkészíted magad a híradók jól ismert jeleneteire: Tini lányok négy húszas éveikben járó fiatalembernek sikoltoznak (egyikük sminkben és kemény frizurával, a másik a fonatokkal úgy néz ki, mint egy rapper, a harmadik rövid hajú, és még egy hosszú hajú). Ők a Tokio Hotel, a német zenekar, akik a legtöbb lemezt adták el az elmúlt néhány évben (3 millió albumot adtak el világszerte, 700.000 csak a legutóbbival, a „Humanoid”-dal, amely tavaly októberben jelent meg).
Még ha a bennfentesek is azt mondják, hogy a zenekar népszerűsége megcsappant (a négy koncert nem teltházas, nem úgy, mint két évvel ezelőtt), mégha az amerikai Rolling Stones is úgy írt új albumukról, hogy „dallamban vérszegény és különösképpen visszafogott”, mégha a „Google Trends” is arról tanúskodik, hogy keresett szóként, a „Tokio Hotel” csökkent, és mégha a Facebookon egy csoport amelyet úgy hívnak, hogy „Ebben a padlizsánban több van mint a Tokio Hotel rajongókban” sikeresen végrehajtotta küldetését – a négy magdeburgi fiú még mindig több ezer tinédzsert hódít meg, akik bármire képesek.
A srácok tökéletesen illenek szerepükhöz. Mikor találkoztunk velük egy luxus szálloda szobájában, Bill Kaulitz – az énekes, belépett, üdvözölt, megállt terpeszben és pózolni kezdett a kamera előtt folyamatosan változtatva arckifejezését – még Ben Stiller sem tudta volna jobban csinálni a „Zoolander, a trendkívüli”-ben. Kár, hogy a fotós még mindig a vakuval és a számítógépekkel manőverezik. A menedzser azt mondja Billnek, hogy a fotózás még csak a kezdet. Bill azt mondja „Rendben”, és odafordul a sminkeshez (Natalie), aki lealapozza.
Addig is – tudvalevőleg, hogy Natalie kulcsfontosságú szerepet játszik a zenekarnál, hiszen képességeinek köszönhető a hajlakk, az arcpírosító és a szemceruza – arról kérdezzük, hogy mióta dolgozik a Tokio Hotellel. Nevetve távozik és a beszélgetés azzal fejezi be, hogy „Nem nyilatkozom”, „Titok”, „Rejtély”. Azt mondom, ez normális. Olyan pletykák keringtek, hogy kapcsolata van Billel – valaki tagadja, és azt mondja, ez csak azért van, hogy elrejtsék állítólagos homo szexualitását, amely miatt a fiatal rajongói elfordulnának tőle, míg mások szerint igaz, de nem ismeri be, hogy nehogy csalódást okozzon a rajongóinak. Végül is, minden egyes interjúban azt mondja, hogy egy olyan lányt keres, akibe beleszerethet, Tom minden este más lányba szerelmes, Gustav egyedül van és Georg az egyetlen, akinek egy éve barátnője van.
A fotózás után – melyet német-japán hozzáállással végeztek, hűen nevükhöz – leültek a franciaágyra a szomszéd szobában. Odahívtak, hogy üljek velük és a matracon csináljuk meg az interjút, bár ezért minden rajongó ölni tudna.

VANITY FAIR: Bill, te vagy a lányok bálványa, viszont a dalaitok szövegírója is. A második kislemez, a „World Behind My Wall”-ban van, hogy „Wanna wake up in a dream” („Szeretnék egy álomba ébredni”). Milyen a világod a látszat mögött?
BILL: Egy nagyon szerencsés világ. Van családom, négy kutyám, a testvérem, Tom, a zenekar és a munkám. De ugyanakkor nehéz ugyanezt a boldogságot megtalálni odakint a világban – tisztába vagyok vele, hogy az enyém nagyon kivételes eset.

VANITY FAIR: Albumotok címe „Humanoid”, a borítóján egy robot Bill van és sok dalban ezt a témát hangsúlyozzátok: nem vagytok robotok, hanem emberek szívvel.
BILL: Sok ember csak ránéz a borítóra és azt gondolja, hogy „robotokat” akartunk játszani. Őszintén, azt gondoltuk, hogy azért nevezzük el így az albumot mert mi is emberszerűnek érezzük magunkat. Másként, idegenszerűen érzünk. Az „Alien”-ben éneklem, hogy „There’s an Alien in me” („Egy idegen van bennem”), viszont – őszintén szólva – a szerelem kereséséről, és a másik felünkkel való egyesülésről énekelek. Minden egyes dalban érzelmekről és gyerekkori emlékekről mesélünk, nagyon érzelmesek és teljesen emberiek vagyunk.

VANITY FAIR: Az idegeneket említve, azt mondtad, hogy hiszel a marslakókban.
BILL: Sok mindenben hiszek, mégha nem is követek egy vallást sem. Biztos vagyok benne, hogy van a halálon túl is élet vagy más bolygók. És borzasztóan hiszek a sorsban. Meg volt írva a sorsban, hogy a testvéremmel ezt a csinálhassuk, gyerekkorunk óta imádjuk a zenét.

VANITY FAIR: A sajátotoktól eltekintve, milyen zenét szerettek? Honnan jön az inspirációtok?
TOM: Szeretem a Stereophonicsot.
GUSTAV: Én Metallicát hallgatok. A jobb vádlimra pedig egy Johnny Cash idézetet tetováltattam, akit nagyon szeretek.

VANITY FAIR: És?
TOM: Tudod, őszintén szóval, nagyon kevés időnk van zenét hallgatni. Folyton turnézunk a saját zenénkkel és a nap végén a fülünk már nem bír többet.

VANITY FAIR: Egyáltalán nem?
BILL: Soha. Igazából inkább csak egy könyvet vagy magazint olvasunk.

VANITY FAIR: Az olvasásról beszélve. Bill otthagytátok a középiskolát. Nem érdekel titeket, hogy tovább tanuljatok?
BILL: Nincs meg az érettségim, mert akkor vettük fel az első albumot és nem tudom, hogy valaha is leérettségizem-e. Most a Tokio Hotel frontembere vagyok, ez az amit csinálok és nagyon szeretem.
TOM: Nem érzem úgy, hogy most meglesz, nem is érdekel. De biztosítalak titeket, hogy tudunk írni, olvasni és számolni.
GUSTAV: Én leérettségiztem egy internetes iskolában. Talán egyszer folytatom a tanulmányaimat… De jelenleg a zenekarra fókuszálok. Ez olyan, hogy végre valóra vált az álmunk és ezt akarjuk megvalósítani. A rajongóinknak, is.

VANITY FAIR: Gustav, tavaly egy klubban megtámadtak, míg Tom állítólag megütött egy lányt, aki állítólag autogramot kért tőle. Mi történt veletek?
GUSTAV: Hihetetlennek tűnik, de felismertek, mint a Tokio Hotel tagja. Ezért aznap este egy srác a klubban szerette volna kicsit kifejezni, hogy mennyire szereti a zenekart – ezért felkapott egy sörös üveget és széttörte a fejemen.
TOM: Az én esetemben nagyon sok hazugságot írtak. Sosem ütöttem meg nőt. Igazából, mikor mentem haza összetűzésbe keveredtem valakivel. Habár, nem rajongók voltak, akik aláírást kértek, hanem lányok, akiket ismertem és nem éppen a jó szándék vezérelte őket. Tudjátok, magánügy volt. Ez a bizonyíték, hogy testőrök nélkül nem mozdulhatunk ki, még akkor, sem ha nem dolgozunk.

VANITY FAIR: Szóval, hogy ne bántalmazzanak, ezért kell nektek most…
BILL: Nyugodjatok meg: nem adjuk fel.
(Fordította: BETTY)